Az interdiszciplináris kutatócsoport 2012-ben jött létre, a Debreceni Egyetem Germanisztikai Intézetében, Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézetében, valamint Politikatudományi és Szociológiai Intézetében dolgozó alapító tagok kezdeményezéséből. Elsődleges célja a bölcsészettudományi karon folyó kutatói, tudományszervezői és oktatói tevékenységnek egy olyan keretbe helyezése, amely módot biztosít arra, hogy aktuális jelenségeket új tudományos eredményekhez és kutatási irányzatokhoz kapcsolódóan, az egyes diszciplínák határait átívelően, egyetemek és intézetek közötti vagy akár nemzetközi együttműködés formájában vizsgálhassunk. Rendezvényeink, projektjeink és kiadványaink a kulturális emlékezet-kutatás és az irodalom- illetve társadalomtudományok metszéspontjában elhelyezhető jelenségekkel foglalkoznak. A műhelyben folyó tevékenység célja a tudományos párbeszéden túl az adott területre irányuló kutatás legfrissebb nemzetközi eredményeinek közvetítése a hazai nyilvánosság felé valamint a felsőoktatási tudományos tehetséggondozás.

Az elmúlt negyedszázad megélénkült kultúratudományi kutatásai felszabadító erővel hatnak a irodalom- és a társadalomtudományi diskurzusokra. Ez a hatás mindenekelőtt annak a belátásnak a fényében értelmezhető, mely az interdiszciplinaritás termékeny összefüggésrendje mellé feltétlenül odaérti az adott tudásterület intradiszciplináris újraértését is. Ebből eredően az inter- s az intradiszciplinaritás egymást feltételezve érvényesül. Miközben tehát, mondjuk, egy adott irodalmi mű narratív szerkezetét vagy referenciális feltételeit térképezzük fel, aközben szinkrón módon tekintettel lehetünk a nyelvi reprezentációi alakzataira, illetve bizonyos mentalitásbeli, szociológiai, vallási összefüggésekre és azok változataira. Vizsgálódásaink keretét leginkább a kulturális emlékezet legkülönfélébb mintázatai alkotják, melyeket szeretnénk feltárni, kibontani, mindenekelőtt a Michel Foucault által kimunkált archeológia módszerét követve.

E vizsgálódás során természetesen nem arról van szó, hogy a különböző tudásterületek között megfeleléseket keressünk, s kompetenciákat gyártsunk, merthogy nem állhat rendelkezésünkre semmiféle előzetes horizont, amely lezárná tekintetünket, semmiféle transzcendentális előfeltevés-rendszer, amely alanyi formát kényszerítene gondolkodásunkra, és semmiféle teleológia, amely leegyszerűsítené sejtéseinket. Az események megszakítottsága, a műveletek széttartó mozgása és a szétszórtságban kibontakozó történeti, nyelvi megnyilvánulások képezik kulturális archeológiai vizsgálódásaink tárgyát. Az emlékezetmintázatok persze különböző értelmezési mezőket feltételeznek és működtetnek, és céljaink szerint ezeket a feltételrendszereket és működési mechanizmusokat be is mutatnánk: elsősorban az áldozat, a hős, a szégyen, a trauma, az erőszak, a gyász fogalmainak fókuszba állításával. S jóllehet, az ezen fogalmak révén megnyilvánuló történeti és nyelvi kontextus vagy életvilág legitimációt vagy éppen ellenkezőleg, annak megkérdőjelezését kívánja, a mi feladatunk kevésbé „a közlések elfogadhatóságára” vagy elfogadhatatlanságára irányul, mint inkább „realizációjuk feltételeinek meghatározása érdekében a kialakulás szabályait igyekszik megállapítani” (Michel Foucault: A tudás archeológiája [Konklúzió]).

Célkitűzésünk másik fontos része az, hogy az archeológiai módszer mellett a tudásátadás jegyében a legfrissebb nemzetközi kutatási programok eredményeit hasznosítva tegyük kutatásaink tárgyát megközelíthetővé és mások számára is hozzáférhetővé.